A Netflix Kamaszok (Adolescence) sorozata senkit sem hagy érintetlenül – ebben egészen biztos vagyok. Nem a színészi játékot vagy a filmkritikai szempontokat szeretném most elemezni, hanem azt a mélyen emberi, rendszerszintű problémát, amit ez a történet – akár tudatosan, akár véletlenül – brutálisan élesen mutat meg.
Szívszorító és elgondolkodtató látni, mennyire be vannak szorítva a felnőttek a „hivatalos” szerepeikbe. A rendőr, a pszichológus, a tanár – mind végzik a dolgukat, követik a szabályokat, teszik, amit a rendszer elvár tőlük. És közben… mintha nem lenne már helye a valódi emberi jelenlétnek.
Jamie és a pszichológusnő beszélgetése különösen megrázó. Ott van benne minden – a lehetőség, a kapcsolat csírája, de a szakember képtelen túllépni a rendszer keretein. Jamie pedig – dühösen, őszintén, szinte kétségbeesetten – nem akarja elengedni, mert érzi: végre van valaki, aki talán tényleg figyel rá.
A gyerekek pedig – így Jamie is – elmagányosodnak a saját világukban, miközben látszólag rengeteg szakember veszi őket körül. A legtöbb szereplőnek eszébe sem jut, hogy valóban leüljön, és figyeljen. Nem a „megoldásokat” kínálva, hanem csak… ott lenni.
Igen, szörnyű, ami történik a történet során. De talán még szörnyűbb az oda vezető út: az elhanyagolás, a bullying, a belső küzdelmek láthatatlansága, a felnőttek vaksága.
És bármennyire kényelmetlen is ezt kimondani: ezek nem csak egy Netflix-sorozatban történnek meg. Magyar iskolákban, magyar kamaszokkal is előfordul, hogy hónapokon, éveken keresztül senki nem veszi észre, vagy nem meri meglátni, hogy egy fiatal bajban van.
Hiszem, hogy van más út.
Hiszem, hogy lehet teret adni, lehet beszélgetni, lehet közösségi és önismereti lehetőségeket kínálni a fiataloknak. Hogy lehet kérdezni, lehet odafigyelni – és lehet egy olyan kapcsolatot építeni, ahol nem az a lényeg, hogy „mit kellene csinálniuk”, hanem hogy kik is ők valójában.
Ha te is láttad a sorozatot:
📌 Mit gondolsz róla?
📌 Neked mi volt a legmegrázóbb jelenet?
📌 Mit tapasztalsz a saját környezetedben?
Írd meg, szívesen olvasom!
Krisz – Lépések Coaching